Ez a téma nem sok embernek fog tetszeni, de azért írom, hátha mégis valakinek segít. Elfogadom, ha továbbra is ugyanúgy szeretnéd nézni a világot, ahogyan eddig. De mi van, ha lehet máshogyan is?

Sokan nem szeretik, hogyha azt hallják tőlem, hogy „te tehetsz saját magadért.”

„Minden belőled indul ki.”

Esetleg „te vonzottad magadhoz.”

„A másik ember sosem hülye.”

„Te vagy felelős a saját életedért.”

„Te csak magadat tudod megváltoztatni a másik embert nem. De nem is kell.”

Az emberek nagy része, ezeket utálja hallani. Nem ért vele egyet. Zsigeri szinten tiltakozni kezd ellene. Hatalmas ellenállást vált ki a legtöbb emberből és lehet, hogy belőled is. Abszolút megértem. Nem így nevelnek, hanem úgy, hogy védd magad. Keress bűnbakot. Ami picit aggasztóbb, hogy idővel meg is szokjuk az „áldozat” szerepet.

Ha nem sajnálnak minket, ha mások nem szomorúak a „szerencsétlenségünk” miatt, akkor meg is sértődünk. El is várjuk egymástól, a sajnálatot, ezt hisszük empátiának. Pedig ez sajnálat. Óriási különbség van a kettő között. Legyünk empatikusak, érezzük át, mit érez a másik, legyünk mellette, nyugtassuk meg, de a sajnálat az más.

Miért?

Mert, amikor sajnálsz valakit, akkor ő is érzi, hogy „lesajnálják”, hogy ő most sajnálatra méltó helyzetben van, ő most olyat tesz, vagy olyan történt vele, amiért sajnálni kell. De ez nem jó. Hosszú távon semmiképpen nem. Mert az ember benne tud ragadni. Sokszor szeretjük, ha sajnálnak, kevés eszköze van egy embernek, hogy „szeretetet csikarjon ki a másikból”. De ez nem szeretet. Ez inkább figyelem és energiakunyerálás.

Mind csináljuk, de jó, ha erről leszokunk, mert teljesen felesleges.

Nagyon nehéz ezt az új gondolkozásmódot befogadni annak, aki először hallja.

Miért?

Nem ezt tanuljuk, nem ezt halljuk. Úgy növünk fel, hogy azt tanuljuk meg keressünk egy ellenséget, külső kifogást, valakit vagy valamit, amit utálni lehet. Már a gyerekek is így játszanak, (volt szerencsém hétvégén megfigyelni). Keresnek egy ellenséget és ő a szörny, a gonosz, aki kergeti őket. Mindig fogsz találni ellenséget és olyat, akit okolhatsz. Ha neked ez jó, akkor tegyél így. Viszont így sajnos áldozat szerepben maradsz és ezt a valakit egész nap cipeled magaddal gondolatban, tudat alatt.

Az iskolában is azt tanuljuk, hogy mi semmiről nem tehetünk. Mi elvesztettünk egy csomó háborút, de nem mi tehettünk róla, hanem a körülmények. Továbbá az iskolában a diákok csöndben ülnek, a tanár beszél. Úgy érezzük és el is hisszük, hogy nekünk nincs ráhatásunk az életre. Nehéz ebből kimászni. Erre rájön, amit biológia órán hallunk. Mindegy mit érsz el, mindegy mit csinálsz, a genetika, az genetika és veled is az lesz, mint a szüleiddel és az ő szüleivel és a felmenőiddel. Bármit teszel, jó eséllyel te is meghalsz majd abban a nyavalyában, amiben a felmenőid, Biztos, hogy ez igaz?

Akkor mindegy, hogyan étkezem, mindegy mozgok-e, tanulok-e, dolgozom-e, utazom-e, ugyanaz lesz, mint a szüleimmel. Csak az a kérdés vajon melyikre hasonlítok jobban és akkor majd velem is az lesz. Akkor igazából áldozatok vagyunk, annak születünk és élhetünk, ahogyan akarunk, akkor is az lesz, ami a génjeinkbe van kódolva.

Ez szomorú, és lehangoló. Lehet így élni, csak minek?

Nem csoda, hogy annyi ember iszik, cigizik, kábítószerezik és valamilyen függő. Dobjuk fel az életünket a halálig valahogyan, hiszen úgyis mindegy!

Ha ebben szeretnél hinni és így éled az életed, akkor tedd ezt. Én nem akarom ezt hinni, mert úgy gondolom van más út, van más választásunk!

És jött Dr. Bruce Lipton, aki be is bizonyította és alá is támasztotta, hogy nem a génjeinkben van a hiba. Az semmi rosszat nem tesz.

Mi a bizonyíték erre?

Kutatások, amiket végzett. És például azok a babák, akiket örökbe fogadnak. Ők is ugyanolyan betegségben halnak meg többnyire, mint a befogadó családtagjai, pedig ugye nem egyeznek a génjeik. Hogy lehet ez?

Sokkal jobban meghatároz a környezeted, mint a génjeid.

És ez miért jó hír?

Mert akkor nem vagyunk a génjeink áldozata. Akkor tehetünk magunkért.

A minta az, ami öröklődik.

Amit otthon látunk, az sokkal jobban hat ránk, mint bármi más.

A minta, az érzéseink és a megküzdési stratégiáink öröklődnek véleményem szerint és, amit látunk és hallunk, amíg felnövünk. Ma már annyi módja van annak, hogy változtassunk azon, amit magunkkal hoztunk, amit láttunk. De persze tenni kell érte/ellene, különben nem lesz változás.

Hogyan ismerheted fel az áldozat szerepet?

Az áldozat szerep jellemzői:

• folyamatosan panaszkodik
• önigazolást keres
• minden probléma forrását kint keresi
• haragszik a világra, Istenre, főnökére, szüleire, politikusokra, és mindenkire
• sokszor szenved és elégedetlen
• folyamatosan frusztrált, türelmetlen és dühös
• másokat hibáztat, ő semmiről nem tehet (ellenségkép)
• várja, hogy az élet megtörténjen vele
• várja a pofonokat és csapásokat, amiket meg kell majd oldani
• hisz az eleve elrendelésben
• folyton megsértődik

Fontos megemlíteni, hogy van az áldozat szerepnek előnye is, mint a világon mindennek. Ha nem lenne, senki nem érezné magát áldozatnak még öntudatlanul sem.

Mi az előnye?

Nem kell felelősséget vállalni, meg lehet bújni a tömegben és hagyni, hogy az élet megtörténjen velünk. Nem kell döntést hozni sem. A fájó és súlyos érzéseinket rá tudjuk kenni a másikra azonnal.

Begyűrűzött sok nézőpont, technika, ezoterikus tan is akár, ami a múltban keresi az okokat. Fontos a múlt, de ha mindig ott maradsz, az nem jó. Az előző élet is hat ránk, azért vagyunk itt, és sok minden hatással van rád, de ha bármivel kapcsolatban elhiszed, hogy ezek végérvényesen meghatároznak, akkor csak egy áldozat leszel, nem pedig cselekvő! Van választásod! Mindig!

Pont azért vagy itt, hogy változz és változtass azon, ami nem jó neked!

És sokan még mindig ott tartanak, hogy a szüleiket hibáztatják az életük alakulásáért.

Mit is lehet tenni ez ellen? Először is észre kell venni, hogy nem így van. Aztán vedd vissza az erőd és tanuld meg a leckét és lépj tovább ezen, akkor fogsz fejlődni. Tanuljunk meg szeretni és befogadni a szeretetet, akkor nem lesz szükség rá, hogy kicsikarjuk a másikból ilyen-olyan módon. Vagy megtanulhatjuk, hogy mindig szeretve vagyunk, szeretni önmagunkat is és akkor nem kívülről várjuk majd mindezt.

Itt és most hogy érzed magad?

Ez a fontos.

Megint átmentünk egy olyan világba, ahol mindenki érteni szeretné, hogy mi történik vele. Igen, fontos lehet, de ez akkor sem segít, ha az érzéseid ugyanazok maradnak. Na azon érdemes változtatni, az érzéseiden, abból kevesebb is van, mint gondolatból.

A másik probléma, hogy nagyon sokan összetévesztik a figyelmet a szeretettel. Ha a figyelemre várok, elvárom, akkor áldozattá teszem magam, mert ha nem figyelnek rám, akkor rosszul érzem magam. Ezt gyakran gyerekkorban tanuljuk meg.

Sokan azt mondják, hogy az áldozat másik oldalán egy agresszív fél áll. Ez előfordul, de nem feltétlenül kell így lennie. Ha az ember megtanulja az asszertív viselkedést, akkor nem az egyik végletből a másikba ugrás a cél, hanem az, hogy szeretettel forduljunk mindenki felé. Magunk felé is.

Én az egyetlen fontos, hasznos és eredményes útnak az önismeretet tartom és egy másfajta nézőpontot. Tájékozódjuk minden téren. Ha mindig ugyanazt olvasom, mindig ugyanazt hallgatom és nem is vagyok hajlandó mást beengedni az életembe, akkor nem lesz változás. Kérdőjelezd meg, amit biztosnak, igaznak és foggal körömmel védhetőnek gondolsz az életedben. A meggyőződéseid pont a korlátaiddá tudnak válni. Ezek a mondatok legyenek gyanúsak:

Én ilyen vagyok.

Minden férfi ilyen.

Minden nő olyan.

Minden jobboldali, minden baloldali.

Minden budapesti.

Hatalmas általánosítások is ezek.

Honnan jönnek ez a gondolatok? Mikor alakítottad ki őket?

Hol láttad?

Miért hitted el igaznak?

Tudod, hogy honnan tudod, hogy nem igaz? Ha egyetlen egy ember van a világon, akire nem igaz, akkor ez nem egy általános igazság.

Kinek hiszel?

Miért pont neki(k)?

A meggyőződéseid jelentős részét 6 éves korod előtt alakítottad ki. Márpedig, ha így van, akkor biztos, hogy minden tekintetben bölcs voltál? A Mikulásban is hittél akkor még. Azon a szinten vontál le következtetéseket az életre vonatkozóan. Valamit, ami megtörtént veled megmagyaráztál magadnak, hogy túlélj, ez rendben van. De biztosan ez az igazság? Te honnan tudod, hogy mi az igazság?

Én sem tudom.

Én is sokáig egy bizonyos módon gondolkoztam, de attól nem voltam boldog és mindig frusztrált voltam. Nekem ez a szemlélet segített, hogy örömtelibben lássam az életet és visszavegyem az erőmet az életem felett és ne érezzem magam mindig áldozatnak. Előfordul velem is, de tudom és értem, hogy van választásom, ha megváltoztatom a tudatalatti programjaimat :)

Neked is ezt tudom ajánlani!

A meggyőződéseid, hitrendszereid tartanak vissza a fejlődéstől és még meg is erősíted magad ezekben, hiszen nagyon igaznak tűnnek. Igen, mert ezt hiszed és így ezt is látod és érzékeled a világban.

„Akár hiszed, hogy sikerül, akár nem, mindenképpen igazad van.” (Henry Ford)

Mi van, ha tényleg a tudatalatti hitrendszered alakítja a külső világodat?

Érdemes akkor bármilyen csata, háború, vita egy másik ember, másik véleményével kapcsolatban? Nem.

Mert neki is igaza van a saját nézőpontjából.

Miért olyan fontos, hogy igazad legyen? Kinek fontos az igazság? Melyik részednek?

Hidd el a másik ember is alá tudja támasztani ezer érvvel és saját tapasztalattal a nézőpontját, csak nem vagy nyitott, hogy meghallgasd.

Legyél nyitott arra, hogy igenis van választásod és vállald a felelősséget az életed alakulásáért. Vedd vissza a saját erődet! Többre vagy képes, mint most hiszed! Csak egy teljesen más eszközzel és logikával érdemes megközelíteni.

Elfogadom, ha szerinted nem így van. De mi van, ha mégis lehet ezen változtatni és egészen máshogyan, mint azt most hiszed? Olyan módszerrel fogok segíteni, amiről még talán nem is hallottál.

Ha elakadsz és segítségre van szükséged, akkor keress meg bátran.